3. fejezet

*Alice szemszöge*

Megdermedve álltam ott és bámultam érzelemmentes arccal feléje. Csak reménykedni tudtam, hogy nem hallotta szavaimat, mert akkor azt hiszem, hogy végem.

-Sajnálom, ami a szüleiddel történt.-kissé zavarodottan ejtette ki a szavakat.

-Nincs szükségem a sajnálatodra, ahogy senkiére sem.-mondtam ridegen és sietősen lépkedni kezdtem a kijárat felé.

-Várj Alice!-rohant utánam, de csak gyorsabban szedtem a lábaimat.

-Egyáltalan mit keresel itt?-fordultam egy pillanatra hátra majd ismét előre fele figyeltem. -Követtél!?-álltam meg és feléje fordultam mire ő is megállt.

-Nem, csak... Basszus nem jöhetek én is temetőbe az egyik elhunyt családtagomhoz?-háborodott fel mire kissé ledöbbenve néztem rá, majd elkomolyodtam.

-Mit akarsz?-tértem a lényegre, mire meghökkent.

-Megbocsáss, de miért hiszed azt, hogy akarok bármit is?-gúnyosan felnevettem mire kissé megfeszültek izmai.

-Hidd, el jól tudom, hogy a te fajtád mit akar.-lenéző pillantást vettem feléje, majd készültem távozni mikor karon ragadott. -Azonnal engedj el.-szűrtem ki a szavakat fogaim közül. Állta gyilkos pillantásom és arca továbbra is ideges maradt.

-Ne merészelj sértegetni. Főleg úgy nem, hogy nem is ismersz.-arca vészesen közel volt felém, és mélyen szemembe nézett.

-Mintha te oly sokat tudnál rólam.-rántottam ki karomat szorításából és hátrébb léptem.

-Valamennyire ismerlek Alice.-ismét felnevettem és tapsoltam.

-Felcsaptál nyomozónak Walker? Azt hittem, hogy igen lefoglal az, hogy azt csináld amit Dane parancsol neked.-keresztbe fontam karjaimat, majd közelebb mentem hozzá. -Nem vagy több mint a személyes csicskája.-arcába mosolyogtam, mire álkapcsa keményem megfeszült szemei sötéten csillogtak.

-Ne feledd, hogy kivel beszélsz. Elintézhetem könnyen, hogy holnap már hamud sem maradjon.-idegesen csengettek szavai és amilyen harag beszélt belőle, tetszett nagyon.

-Jól áll mikor dühös vagy. Így igazi férfinak tűnsz.-kuncogva lépkedtem hátra fele. -De csak tűnsz.-kacsintottam, majd magára hagyva visszaballagtam a kocsimhoz. Jajj ez a Walker gyerek. Nem rossz, nem rossz.

-Minden készen áll?-néztem barátnőimre, akik egyetértően bólintottak. -Biztos, hogy, ő az, aki köpött?-forgattam a kezemben lévő pisztolyt.

-Valaha is tévedtem ilyen helyzetben?-szemeit megforgatva válaszolt kissé flegmán Rachele.

-Mindegy is.-sóhajtottam, majd a fejemre húztam vörös köpenyem csuklyáját. Na, akkor csináljuk. Az ajtó lassan és nyikorogva nyílt ki előttünk megmutatva árulónkat. Egy székhez kikötözve ült szája be volt tömve. Ahogy közeledtünk feléje ijedten kezdett makogni és rázni a fejét. Az ajtó becsukódott mögöttünk.

-Remélem felkészültél arra, hogy szánalmas halálod lesz.-lépkedtem feléje, majd szabadjára engedtem a száját.

-Esküszöm, hogy nem mondtam semmit.-mondta kétségbeesve, mire az undor fogott el. Ezt utálom a legjobban, az emberekben. Még olyankor is tagadják a tényt, amikor kiderült az igazság.

-Világosan elmondtuk az elején!-emeltem fel a hangomat. –De úgy látszik nem jutott el az agyadig.-lehajoltam, hogy fejünk egy szinten legyen. –Aki felfedi, kilétünket az meghal.-beszéltem lassan is tagoltam, és szemeiben egyértelműen félelem tükröződött.

-Kérlek, családom van.-nézett rám szánakozva, mire kiegyenesedtem.

-Gondolkodtál volna azelőtt, hogy eljárt a szád. De, hogy boldog legyél, őket meghagyom, hadd éljenek tovább.-feleltem egy gúnyos mosollyal az arcomon, mielőtt rászegeztem a fegyvert. Szemeit lecsukta, és egy könnycsepp kezdett el végigfolyni arcán. Meg akartam húzni a ravaszt, de mintha az ujjam ledermedt volna. Ismét megpróbáltam, de nem ment. Idegesen megfordultam, majd kirontottam. Nem hiszem el! Mi van velem? Régen minden érzelem nélkül megöltem embereket, de most valahogy nem megy. Sietősen lépkedtem végig a folyosón, majd meglökve a hátsó ajtót fellélegeztem a friss levegőn.

-Istenem.-sóhajtottam fel, ahogy szemeimet lehunyva dőltem neki a falnak. Tudom, hogy még meg fogom bánni azt, hogy élve hagytam, de egyszerűen képtelen vagyok. Ellöktem magam a téglasortól, és a parkolóba kezdtem el sétálni. Előhalásztam a kulcsot, majd kinyitottam a hátsó ajtót bedobtam a köpenyt, és beszálltam a vezető üléshez. Elindítottam, majd hazahajtottam.

Telefonom pityegésére ébredtem fel. Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet, és ahogy megláttam a függönyöm mögül beszűrődni a napfényt rájöttem, hogy reggel van. Tegnap este, ahogy hazaértem ledőltem, és el is nyomott az álom. Kitakaróztam, majd telefonomért nyújtózkodtam.

,,Ebédre szeretném, ha átjönnél hozzám. Nem fogadok el nemlegest választ, vagy én megyek el érted. DXx”

-Azt se tudod, hogy hol lakom.-nevettem fel, ahogy a mondat második feléhez érkeztem. Életkedvem és energiám a nullán volt körülbelül.

-Alice.-halk kopogást követte a nevem elhangzása, tudtam, hogy Bridgit az.

-Gyere.-másztam vissza a meleg takaróm alá, és kényelembe helyeztem magam. Az ajtó kinyitódott és barátnőm jött be rajta.

-Mi volt ez a tegnapi?-von kérdőn, ahogy leült mellém. –Mikor hazaértünk meg akartuk kérdezni, de már láttuk, hogy aludtál és inkább nem akartunk felébreszteni.

-Még magam sem tudom.-játszadoztam telefonommal, mire kikapta a kezemből.

-Esetleg van valakink köze hozzá?-értetlenül néztem rá, és fogalmam sem volt, hogy hova akar kilyukadni. –Alex.-halkan mondta a nevet, de egyből nevetés tört ki belőlem.

-Ezt még te sem gondoltad komolyan.-nevettem továbbra is. Még, hogy az a kis semmirekellő hatással lenne rám. Istenem ez az évszázad legnagyobb poénja.

-Alice láttalak benneteket a bálon. Láttam, hogy hogyan néztél rá és, hogy ő hogyan nézett rád. Szinte izzott köztetek a levegő.-bárhogyan és próbált érvelni barátnőm, én teljesen az ellenkezőjét éreztem. Alex jó pasi ez tény és való, de nem tudom. Max egy este erejéig lennék partnere se több, de még ezen is gondolkodnék.

-Ajh inkább elmegyek készülődni, mert délre Danenel van találkám.-másztam ki az ágyamból, majd a szekrényemhez léptem. Kitártam ajtaját, majd a fogasokat kezdtem el az egyik oldalról a másikra húzni, és a ruhákat válogattam. Egyik sem nyerte így el a tetszésemet szóval a gardróbomba átsétáltam és ott kezdtem el kutakodni.

-Annyira ne vidd túlzásba.-támaszkodott meg az ajtónál Bridgit. Egy fekete magasított derekú nadrágot kaptam elő hozzá egy piros crop topot és egy barna színű magassarkút.

-Nem vittem.-rántottam vállat majd elsétáltam mellette és az ágyra szórtam a cuccaimat. Beletúrtam rövidtincseimbe, hogy kicsit helyreigazítsam őket. Sminkes asztalom elé leültem, és kezembe vettem a púderemet. Felvittem egy keveset belőle az arcomra, majd egy kis szemfestéket és szempillaspirált.

-Piros rúzst mindenképpen.-nyomta a kezembe, majd ajkaimra felkentem, és késznek nyilvánítottam magam. - Alice csak annyit kérek légy óvatos. Tudod, hogy fenn áll a lebukás veszélye és nem fog habozni, hogy megöljön.-szomorú tekintetével találkoztam a tükörbe nézve.

-Inkább leszek öngyilkos, minthogy megadjam neki azt az örömöt, hogy kinyírjon.-álltam fel, majd gyors belebújtam az öltözékembe, és kezembe véve a telefonom, léptem ki a lakásból. Őszintén? Semmi kedvem nézni annak a majomnak a fejét, és játszani neki a jó kislányt.  Jobban át kellett volna gondolnom a dolgokat, de már mindegy. Így vagy úgy, akkor is visszaszerzem azt a helyet, ami egykor a családomé volt.

Utoljára megnéztem magam a kocsi tükrében, hogy a sminkem még egyben van-e majd minden érzelmet eltüntetve arcomról, kiszálltam. Kistáskámba raktam a telefonom, majd magabiztosan tipegtem fel a hosszú lépcsősoron. Hármat kopogtattam a hatalmas nagy faajtón, ami pillanatokon belül ki is nyílt. Egy aranyos kishölgy nyitott ajtót nekem.

-Jó napot, Dane itthon van?-kérdeztem egy kedves mosollyal az arcomon.

-Természetesen.-bólintott miközben beengedett. –Maga bizonyára Alice.-állapította meg, mire kissé ledöbbentem, hogy a személyzetének beszélt rólam.

-Igen, de nyugodtan tegezzen.-nagyon aranyosnak tűnt ez a nő, és van egy olyan sejtésem, hogy ő itt több mint egyszerű takarító nő.

-Te pedig szólíts csak Ambernek.-vezetett beljebb, majd a konyhában találtam magunkat. –Megkínálhatlak valamivel?-kérdezte miközben helyet foglaltam az egyik széken.

-Köszönöm nem. Dane?-kérdeztem rá ismét, mire az említett személy toppant be.

-Alice.-férfias mosolyát most sem hagyhatta el, és felém igyekezve nyomott egy puszit a számra. Legszívesebben összehánytam volna magam. De az arcomon elterülő műmosoly az ellenkezőjét mutatta. –Örülök, hogy itt vagy. Amber megterítenél?-kérdezte az idős hölgy felé fordulva, mire elképedve bámultam a mellettem álló férfira.

-Most komolyan ezt a szegény nőt ugráltatod itt, mert nem vagy képes megteríteni?-az arca felbecsülhetetlen volt, hiszen nem számított rá, hogy ilyen mogorván leteremtem.

-Jajj Alice drágám nekem ez a munkám, én pedig szívesen segítek Danenek.-elbűvölően mosolygott feléje, és eszembe jutott, hogy az én anyukám is így mosolygott felém.

-Akkor is ez nem helyes.-pattantam fel a helyemről. –Azt megértem, hogy nem tudsz főzni, de még naponta hány dolgot akasztasz a nyakába? Esetleg neki kell kitakarítani az egész házat?-kissé megfeszült az állkapcsa és jól tudtam, hogy eléggé felhúztam.

-Egy pillanatra magunkra hagynál?-hangja keményen csengett és Amber máris távozott a köreinkből. –Oké, fogalmam sincs, hogy mégis mi a jó büdös franc bajod van, de kurva gyorsan higgadj le.-fenyegetően beszélt hozzám, és egyáltalán nem tetszett ez nekem.

-Ahogy akarod.-feleltem egy gúnyos mosollyal az arcomon, majd táskámat felkapva akartam távozni, de túl gyorsan kapott karom után.

-Ki mondta, hogy elmehetsz?-kérdezte vicsorogva, mire a képébe nevettem.

-Parancsolsz? Felnőtt nő vagyok, és független. Nekem nem mondhatja meg senki sem, hogy mikor mit tehetek, szóval gyorsan engedj el, vagy nagyon megjárod.-magamban kezdtem visszaszámolni, de csak jobban szorított, és eléggé kezdett sajogni a kezem. –Eressz, el ez fáj.-próbáltam kiszabadulni a szorításából, de mindhiába, majd hirtelen a falnak szegezve találtam magam.

-Dane hagyd.-ismerős hang csapta meg a fülemet a háttérből, mire elengedve engem fordult a személy felé. Alex. Ott állt és, hogy is mondjam talán dühös volt? Barnai szemei eggyel sötétebb árnyalatot vettek fel, és kezein az erek kitagadtak, ahogy ökölbe szorította őket. Ajkait egy vonalba préselte, és következő pillanatban pedig megindult felénk. Légzésem kétszeresére növekedett, és sajgó karomat szorongatva csak álltam, és néztem, hogy közeledett.